Lidi Thot

BaYTI

(Gyöngyszem nem csak gyerekeknek I.)

Minden idők legnagyobb felelőtlensége, ha megfosztjuk az ifjúságot a kéz hatalmától a könnyed túléléshez szükséges eszköz és anyagismerettől!

Ez a blog nem jöhetett volna létre, ha nem ily gyors a technikai fejlődés, ha a vásárlói társadalom nem tett volna bennünket élet és alkotás képtelenné és, ha a fiam nem éppen olyan, amilyen! Kielégíthetetlen kíváncsiságú, gyors felfogású és kiváló kézügyességű.

Szlogenné vált az a mondás, hogy: „Nincs kézügyességem!” Ma már senkinek nincs? Vajon ez valóban így van, hogy korunk embere e képesség hiányával születik és kénytelen élni? Vagy a gyerekek csak azért nem tudnak bizonyos kézzel végzendő feladatokat megtenni, mert nem mutatta meg nekik senki, nem kaptak sem lehetőséget, se megfelelő eszközt a kipróbálásra, hanem mindig megvásárolták nekik a készet? Nem lehet, hogy az, anyagok eszközök használatát többnyire tiltják, mint megmutatnák ma a felnőttek? Vásárlói társadalmunkban egyáltalán a mai felnőttek tudnának e segíteni, utat mutatni nekik a saját tudásuk, kézügyességük, kreativitásuk, tapasztaltakból? Fontosnak, szükségesnek, értéknek tartják e ma a kéz ügyességét? Pedig éppen úgy, mint a járást, a biciklizést, ezt is lépésről lépésre meg kellene tanítani! A gyermek kezét is folyamatosan „edzeni” kell, hogy megfelelően tudja használni az ujjait, lazává váljon a csuklója, is pl. a ceruzafogásnál, megfelelő erővel, mozgással rendelkezzen és hogy a kézmozgása pontos, irányítható legyen.Mivel még nem fejlődik ki az összes kézcsont, nem záródnak a csöves csontok, és a kéz irányítását végző érző és mozgató idegpályák sem velőhüvelyesedtek, izolálódtak az írás tanulásának kezdetére a leírt betűk, rajzok elnagyoltak és pontatlanok lehetnek. Ezért fejleszteni, erősíteni lehet és kell is a finom motorikus mozgást anatómiai fejlődésének figyelembe vételével, de lehetőleg úgy, hogy élvezze is azt!

Amikor rendezvényeken fejlesztő kreatív foglalkozásokat tartok kivétel nélkül mindig az a tapasztalat, hogy míg a gyerekek érdeklődők, nyitottak, a tanácsokat útmutatásokat figyelmesen hallgatják, betartják, majd sikeresen végre is hajtják éppen a kísérő, a szülő mondja, hogy ehhez még kicsi, úgy sem tudja megcsinálni, megszúrja magát. Vagy, hogy összepiszkolja a ruháját, sőt, hogy siessen, már menni kell… éppen a felnőtt az, aki elrettenti a gyereket attól, hogy használja a kezét és ezzel kishitűséget, önértékelési problémát beszél bele a gyerekbe! Vajon miért? Mi is a tragédia abba, ha egy gyereknek nem sikerül elsőre valamit megcsinálni, vagy, ha összekoszolja a ruháját? Ráüt a kezére a kalapáccsal? Mindez többnyire csak egyszer fordul elő, mert utána mindegyik tudja, mit hogyan kell használni, mekkora erő, odafigyelés kell ahhoz, hogy többet ez ne forduljon elő. Nem azzal segítünk a gyereknek, ha mindent megcsinálunk helyettük, nem azzal, ha tiltjuk a kipróbálást, hanem azzal, ha megismertetjük eszközökkel, feladatokkal, anyagokkal és felügyeljük addig, amíg nem tudja egyedül is megbízhatóan használni azt. Nem kell mást tennünk, mint, amikor járni, vagy biciklizni tanult. Ha képesek az okos telefont, számítógépet, vagy internetet hibátlanul használni pici koruktól miért gondoljuk azt, hogy nem tudják másban is ügyessé tenni magukat, a kezüket?  De a felnőttek többsége az egyszerűbbnek tűnő dolgokat választják számukra. Tanítani elméleti síkon, és rajzoltatni rossz eszközökkel. Utána meg várják az eredményeket, teljesítményt. De ezekből, ezekkel tanul a gyerek? Gondoljunk bele mit és hogyan használnak a gyerekek 3-6 éves korukig vagy még tovább is?  Papír és színes ceruza esetleg tempera, vízfesték. Ennyi többnyire az otthoni, és az óvodák, alkotáshoz használt tárház. Az iskolák sem sokkal tágabb repertoáron mozognak. De vajon létezik olyan felnőtt, vagy szakma, amelyik temperával, vízfestékkel dolgozik? Az idők során alakult e ezen alapanyagokra szakma, művészet? Ha a felnőttek nem használják, nyilván azért mert nem tudnak, vele úgy dolgozni, mint más festékekkel, de akkor miért lenne jó, hasznos a gyerekeknek? Hogyan várhatjuk el, hogy korosztályuknak megfelelő minőségi munkát végezzenek olyan eszközzel, anyaggal, amivel mi se tudnánk? Érdemes minden felnőttnek kipróbálni azokat az eszközöket, miket a gyerek kezébe adnak. Az ecsetek szőre többnyire hullik. Nincs számukra biztosítva több méret és szőrerősségű, fajtájú ecset a különböző festékekhez. A tempera egy fedő festék. Árát tekintve drága. Ha túl sűrűn visszük fel száradás után megreped. Ha túl hígan nem fed. Az óvodás, kisiskolás gyerek, aki még a formák megrajzolásával próbálkozik a fedő festékkel, ha „kifesti”, képét még láthatóbbá teszi a hibáit. A gyerek igen jól látja ezt és az ilyen élmények után már kicsi korban sikertelenséget érez, és ő maga mondja ki, hogy neki aztán nincs kézügyessége és igyekszik kerülni az ilyenfeladatokat. Éppen ezért nem meglepő, amikor az elsősök nem jól fogják a ceruzát, nem tudnak ollóval vágni, sőt még masnit sem tudnak kötni. (A tépőzáras cipőknek IS köszönhetően.) Feladták a próbálkozást? Vajon miért? Miért lenne fontos ezeket tudni már hat éves korig? Mert az iskola tanóra idején belül már teljesítményt vár bizonyos feladatokban és keményen értékeli is azt. Nincs mód bevárni a lassabbakat, hanem egy tanrend szerint a megadott IDŐ eltelte után mennek tovább a következő feladata.  A gyerek lemarad és nem is a tudásbéli képessége miatt, hanem mert a keze nem engedelmeskedik, túl merev, lassú. Vajon miért van az, hogy a gyerekek szinte soha nem rajzolják, festik meg a teljes felületet, pedig folyamatosan rajzoltatják őket? Ha nincs, elég kreativitása a felnőttnek csak a rajzoltatás az első osztályba lépéskor ne várjon el tőlük olyan teljesítményeket, amelyeket nyilván nem lesznek képesek megtenni egész egyszerű oknál fogva, amit nem tanultak meg nem is tudhatják! A szülő felelőssége a gyermek helyes ceruzafogása, hiszen mire óvodába-iskolába kerül már szokássá alkalmanként rossz szokássá válhat az, hogyan tartja a kezében az eszközt. Nyilván az óvodában ki kellene javítani az esetleges hibát, de sajnos ez nem minden esetben történik, meg és amikor valaki iskolába kerül, már csak a nehézségek maradnak és annak keresése ki a felelős. Pedig egy nagyon egyszerű módszerrel küzdelem nélkül lehet a helyes fogásra tanítani a gyerekeket. Már amikor először fog kezébe ceruzát rövid, alig néhány centiset adjunk a kezébe, ha úgy tetszik ceruzavéget (tollbetétet). Vannak, akik még emlékeznek rá, hogy régen az óvodásoknak gyárilag készített alig tíz centis színes ceruzájuk volt. Nem véletlenül! Mivel azt nem tudták sehová megtámasztani, használni csak és kizárólag három ujjnak ujjbegyével fogva tudták így a gyerekek kezét egy helyes ceruzafogásra szoktathatták. És bár mily meglepő a három ujj használatát már egészen kis korban érdemes és kell is fejleszteni, hiszen mindenhez szükségük lesz rá. Kézügyesség fejlesztésére igen jó feladat a bab borsó közül válogatása, de mivel ennek múlt íze van, most bizonyára sokan mosolyognak. Pedig ez is fejleszt! Mivel azonban tényleg unalmas érdemesebb „látványban” gondolkodni, hiszen ez a mai világ egyik legfontosabbnak tartott szépségeleme. Léteznek igen szép számmal különböző formájú lyukakkal ellátott gömbök, sőt zenélő bőrönddel is találkoztam, ami gyermek énekeket játszott, ha a kicsi a kör alakú formát a kör alakú lyukba dugta három ujjacskájával. Egy rövid ideig próbálkoznak és igen hamar meg is tanulják mi hová való. Persze a gyerekember hamar túl lesz az élményen és ezt ügyesen kicselezi, mivel rájön, hogy nem is kell neki a helyes idom helyét megtalálni, hiszen, ha csak lenyomja a kiálló kis pöcköt, akkor is zenél… és ezzel a pillanattal a logikai és kézügyesség fejlesztés ezen eszköze a szekrény mélyére kerülhet funkcióját veszítette. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy a drága játékok hozzák meg a gyerek érdeklődését, kezének fejlődését.

„Minden olyan drága! Nincs időm! Nincs ötletem! Nekem sincs kézügyességem, hogyan tanítsam a gyerekeket? Ennyi van a tantervben.” Hallani. A szakemberek is valamiért képesek évtizedeken keresztül ugyan azokat a dolgokat tanítani. Pedig a világ változik így a gyerekek is egészen másra fogékonyak, mint korábban voltak. Korosztályuknak, képességüknek megfelelően a fokozatosság elvét betartva tanítsuk ujjaikat ötletesen akár otthon, óvodában, vagy az iskolában! Erre ma rengeteg anyag, eszköz áll rendelkezésre, hiszen társadalmunk ontja magából a csomagoló anyagokat, tárgyakat, amelyeknek igen magas százaléka egy használat után a kukába köt ki, pedig ezekből is lehetnének a gyerekek „próba” munkái. Alkotási lehetőség mindenben van, legyen az egy cukorka, szalvéta, vagy WC papír, alufólia, műanyag flakon, repedt csésze, hungarocell darab, régi lepedő, felszaladt harisnya, hajlakk kupakja, tejfölös doboz, nescafe… Éppen ezért amikor lendül a kezünk, hogy a kukába dobjuk álljunk meg egy pillanatra hátha eszünkbe jut valami, ami elkészíthető belőle. Az alkotási lehetőség, kézügyesség minden egészséges kézben benne van, mint, ahogyan mindenben lehetőség van, ami körül vesz bennünket! „ Ne csak nézz láss is”! És alkotni, valamit létrehozni fejleszt, jó főleg, ha az akár még használati tárgy is lehet, de az egészben a legcsodálatosabb az együtt töltött idő! A gyerek képzelete pedig egy kis impulzus után száll az egekig! Hitem szerint először mutassuk meg a végtelen lehetőségek tárházát, majd csak akkor kell elkezdeni rajzolni, ha készen vannak rá kézügyességgel, ötlettel, eszköz ismerettel, önbizalommal!

Valójában mindenki a közvetlen környezetében, az otthonában alkalmanként mindenféle plusz alapanyag megvásárlása nélkül kiváló fejlesztő feladatokkal láthatja el a gyermeket, de még azt is megkockáztatom, hogy iránymutatás után ő maga is remek ötletekkel áll elő. Nézzünk néhány példát!